Ezen a napon rendre, immár 1972 óta évről évre összegyűlünk-összegyűlnek néhányan emlékezni, megemlékezni. Ez a nap egy emléknap. Egy borzalmas, ám annál fontosabb emléket őrzünk ilyen módon. Augusztus 2-a a roma holokauszt nemzetközi emléknapja. Auschwitz-Birkenauban az 1944-es év augusztus 2-áról 3-ára virradó éjszakáján néhány óra leforgása alatt több ezer romát, köztük sok gyermeket gyilkoltak meg a náci Németország fajvédő és fajgyűlölő politikájának nevében. Hatvanhat esztendővel ezelőtt a romák élete Magyarországon is veszélyben forgott: ezrek tűntek el nyomtalanul a nyilasok rémuralma alatt. A pharrajimosban áldozatul esett összesen mintegy félmillió roma közül sok ezren Auschwitzban lelték halálukat.

Augusztus 2-a tehát emléknap, ám jelkép is egyben: azt jelképezi, hogy van valami, ami soha többé nem történhet meg. Ami jelzi, mutatja, hogy tanultunk a múltból, az elkövetett és eltűrt szörnyű bűnökből. Amíg tehát emlékezünk, addig biztosan tudhatjuk: ami egyszer megtörtént, azt soha többé nem lehet megismételni, mert nem felejtünk. Amíg emlékezünk, szüntelen keressük-kutatjuk az okokat, a magyarázatokat, amelyek oda vezettek, hogy emberek - a legalapvetőbb erkölcsi, emberi értékekkel szembefordulva - elképzelhetetlen bűnt kövessenek el, az áldozatok, az elkövetők és az emberiség egésze ellen vétkezve, helyrehozhatatlanul.

Hogy hogyan voltak képesek emberek teljes népcsoportok „kiirtását" akarni, végignézni, elfogadni? A történelem talán leghátborzongatóbb kérdése ez. Amíg emlékezünk, keressük a választ. Nem véletlenül mondják, hogy a rasszizmus speciális válfaja a tagadás. Pontosabban az eltagadás, a nemtudás, az elhallgatás, a hallgatás. Ha megszűnünk emlékezni, nincsenek többé kérdések, és megszűnünk keresni a válaszokat is. Emlékezni azonban csak akkor lehetséges, ha elegendő tudással rendelkezünk. A történelem sok évtizedre sodorta tőlünk az eseményeket, az egykori üldözöttek közül már alig néhányan vannak életben, emléküket hozzátartozóik őrzik csak. És emlékezni kétségtelenül fáj: fájnak az emlékezéssel visszaidézett kínok, és fáj az is, hogy szembenézzünk azzal: ezt tettük, saját embertársainkkal, szomszédunkkal, iskolatársunkkal, mi emberek. Nem szeretünk erre emlékezni, hiszen jónak, tisztának akarjuk érezni magunkat, az emberi nemet, és érthetőnek a cselekedeteinket is.

Nem csoda hát, ha körülnézünk a társadalomban, úgy tűnik, nagy a baj: a túlélőkkel együtt az emlékek is meghaltak. Most válik felnőtté egy olyan korosztály, egy teljes generáció, akiknek, sőt a szüleiknek is legfeljebb homályos gondolataik vannak arról, mi is történt Európában, az 1940-es években. Sokan - és sajnos egyre többen - „az ifjúság lendületével" meg is kérdőjelezik az események igazságát, megtörténtét. Nincs tudásuk, nincsenek emlékeik. Pedig az emlék olyan, mint a védőoltás a kisgyerekeknél: emlékkel „beoltva" némi fájdalom árán bár, de az emberiség is fel van vértezve az újabb, pusztító erejű támadás ellen. Jó eséllyel bízhatunk ebben. Azonban ők, sokan a ma felnövő generációkból nincsenek beoltva az ellen a vírus ellen, ami az 1940-es években támadta meg az emberiséget, és ez a mi felelősségünk. Nem ők tehetnek róla. Nekünk kell gondoskodnunk a következő generáció védelméről, meg kell őriznünk az emlékeket, a tudást. Meg kell tanítani a gyerekeknek az iskolában a tényeket, segítenünk kell nekik feldolgozni a felfoghatatlan és feldolgozhatatlan bűnöket, amikre képesnek mutatkozott az emberiség. Bár emlékezni fájdalmas, törekedni kell erre, tovább kell adnunk az emlékeket a jövő emberének is.

Intő jel, hogy vannak olyanok, aki úgy gondolják, hogy emlékezni fájdalmas és haszontalan, így egy boldogabb jövő reményében ki akarják törölni a rossz emlékeket az életükből. Ezt a stratégiát választotta egy település is, ahol egy szobrot szerettek volna állítani két értelmetlenül elpusztított ember emlékének. A település vezetői az ajándékot nem fogadták el, nem akarnak a tragédiára emlékezni. Ez lenne a helyes út? Az itt egybegyűltek köre szerencsére rácáfol erre, mert sokan vagyunk itt, és itt mindenki emlékezni akar, fájdalom és bánat árán is, ezzel is biztosítva, hogy soha többé ne fordulhasson elő olyan, amikor a származása vagy bármilyen vele született tulajdonsága miatt kelljen meghalnia akár egyetlen embernek is.

Mindannyiunk közös felelőssége ez, azoké, akiknek még vannak emlékei. Nem csak a sokat emlegetett politikusoké, hanem mindenkié, aki képes ehhez hozzájárulni: a művészeké, a tudósoké, a tanároké, a papoké, és mindazoké, akik képesek bármilyen módon utat találni a következő generációhoz. A szülőké, nagyszülőké, keresztszülőké. Rajtunk múlik.

                                                                                                                                              Dr. Kállai Ernő