Néhány szakmai megállapítás:

1) A tervezet elfogadása esetén csak nevében létezne a nemzetiségi jogok védelmét ellátó helyettes biztos, valójában semmilyen önálló intézkedési joga nem lenne. A vizsgálatokat az alapvető jogok biztosa végezné, a helyettes ezekben az eljárásokban legfeljebb közreműködhetne, már amennyire engednék neki.

2) A köztisztviselőket az alapvető jogok biztosa nevezné ki és mentené fel, a helyettes nem gyakorolna munkáltatói jogokat, így nem állna rendelkezésére olyan általa vezetett apparátus, amely kifejezetten a nemzetiségi jogokkal kapcsolatos ügyeket készítené elő.

3) Az elmúlt másfél évtizedben a politikai döntéshozók a kisebbségi ombudsman tevékenységéről szóló beszámolóból tájékozódhattak a kisebbségi jogok helyzetéről. A jövőben ezt a beszámolót az alapvető jogok biztosa készítené el és nyújtaná be, így kizárólagosan az ő szemszögéből mutatná be a nemzetiségi jogok érvényesülését, semmilyen lehetőség nem lenne önálló vélemény megfogalmazására.

4) A helyetteseket az alapvető jogok biztosának javaslatára választaná meg az Országgyűlés. Ez nyilvánvalóan közjogi képtelenség, hiszen az alapvető jogok biztosa az Országgyűlésnek felelős megbízott, így az általa tett javaslathoz nem köthető a legfőbb népképviseleti szerv személyi döntése. Az egyetlen racionális megoldás az lenne, ha a helyettes biztos jelölésének jogát a jövőben is a köztársasági elnök gyakorolná.

E megoldást az sem zárja ki, hogy az Alaptörvény csak az alapvető jogok biztosa esetében rendelkezik a köztársasági elnök javaslattételi jogáról, mert ezt a jogosultságot alkotmányos módon – akár sarkalatosnak minősülő rendelkezés útján – törvényben ki lehetne terjeszteni a helyettes biztosok jelölésére is. Ez a szabályozás megfelelne annak is, hogy az egykori általános helyettes országgyűlési biztosokat is a köztársasági elnök javaslatára választotta meg az Országgyűlés.

5) Abban az esetben, ha az Országgyűlés a törvénytervezetet jelen formájában fogadná el, úgy az a sajátos helyzet állhatna elő, hogy ha véleménykülönbség van egy településen a helyi önkormányzat és a nemzetiségi önkormányzat között – például a nemzetiségi oktatás vagy egy adott nemzetiségi intézmény működtetése kapcsán – úgy mindkét fél panaszát ugyanaz az ombudsman, az alapvető jogok biztosa vizsgálhatná. Joggal lehet tartani attól, hogy az ilyen esetekben a számszerűen és érdekérvényesítési szempontból is kisebbségben lévő nemzetiségek önkormányzati, kulturális és nyelvi jogai háttérbe szorulhatnának más alapvető jogokhoz képest.

6) A törvénytervezet elfogadása esetén a magyarországi helyettes biztos olyan jogkörökkel sem rendelkezne, mint a szomszédos államokban működő, a nemzetiségi jogokért felelős helyettes ombudsmanok.

Mivel az elmúlt hónapokban a szakmai megállapítások gyakorlatilag senkit sem érdekeltek, nem sorolom őket tovább. Azt, hogy 16 éves sikeresen működő intézményt, gyakorlatilag a magyarországi jogvédelem kerékkötőjeként minősítsék egyoldalú, félrevezető információk alapján, indokként felhozva hogy ez a legfőbb akadálya az általános biztos érvényesülésének, és ha már minden központosítva lesz és nem lesz konkurencia akkor, ígérete szerint, majd felszántja a császár udvarát; és ez ellen senki nem emelt szót a józan ész nevében, ­ azt majd a történelem értékeli. Miként az utókor nyilvánvaló módon értékelni fogja a jogszabályok születésének körülményeit, azt hogy hol, milyen módon és ki írta őket, milyen személyi összefüggések vannak a különböző szereplők között. Nyilvánvalóan joga van tudni ezeket a közvéleménynek is, de ez egy másik történet. Most azonban a szakmai hiányosságok mellett vagy helyett mégiscsak megfontolásra érdemes szempontokat is szeretnék a figyelmükbe ajánlani:

Az Alaptörvény vitája során Szájer József, a Nemzeti Konzultációs Testület elnöke és más politikusok is, mint például Gulyás Gergely, egyértelműen kijelentették: a kormánypártok közjogi és politikai garanciát vállalnak arra, hogy a megválasztott kisebbségi ombudsman és a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa mandátumuk lejártáig folytathatják tevékenységüket, jogosítványaik pedig ez idő alatt változatlanul rendelkezésre állnak. Ezzel szemben a törvénytervezet semmilyen garanciát nem nyújt ahhoz, hogy a helyettes biztosok érdemi munkát végezhessenek.

Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter a következőket mondta: személyes garanciát vállal arra, hogy nem sérülhetnek a nemzetiségi és kisebbségi jogok Magyarországon. Úgy tűnik azonban, hogy mégiscsak sérülnek. A kisebbségi közösségek vezetőivel május 30-án megkötött együttműködési megállapodásokban vállaltakkal ellentétben semmilyen egyeztetés nem történt a törvénytervezetről a kisebbségi közösségekkel. A kisebbségi jogok sérelmét az Országos Kisebbségi Önkormányzatok Szövetségének tagjai is érzékelik. Ezért több testület írásban is jelezte egyet nem értését a törvénytervezettel kapcsolatban az előkészítésért felelős tárcának.

Szeretném még idézni Gulyás Gergelyt is, aki a következőket mondta: az országgyűlési biztosok feladatkörét nem az új alkotmány határozza meg, hanem a majdani ombudsmani törvény. Hozzátette: a biztosok szakmai függetlenségét ő maga is fontosnak tartja, a félelmek szerinte nem megalapozottak.

Mindezek alapján joggal vetődik fel a kérdés: ennyit ér a kormánypártok közjogi és politikai garanciája? Ennyit ér a szava, Szájer úr? Még most sem érti Gulyás úr, miért nem hittem egyetlen szavát sem?

Ha már a „bonyolult” szakmai kérdéseket nem is, legalább a szavahihetőség és a tisztesség szempontjából fontos utóbbi ígérteteket kellene mérlegelniük a jogszabály elfogadása előtt.