A Közgyűlés 1946-ban, első ülésszakán megvitatta az Alapvető Emberi Jogok és Szabadságok Nyilatkozatának tervezetét, és azt a Gazdasági és Szociális Tanács elé utalta „hivatkozásul az Emberi Jogok Bizottsága részére megvitatásra …a jogok nemzetközi törvénye előkészítése során” (43 (I) határozat). A Bizottság 1947 elején, első ülésszakán felhatalmazta tisztségviselőit, hogy szövegezzék meg „az Emberi Jogok Nemzetközi Törvényének előzetes tervezetét”. Később a munkát egy hivatalos szerkesztőbizottság vette át, amely a Bizottság nyolc tagállamból származó tagjaiból állt, akiket a megfelelő földrajzi elosztás szerint válogattak ki. A Nyilatkozat teljes szövegének megírása kevesebb, mint két évet vett igénybe.

A tervezet végső változatát Dr. Cassin nyújtotta be az Emberi Jogi Bizottsághoz Genfben. Az ENSZ tagállamainak kommentálásra kiküldött javaslata a „Genfi tervezetként” vált ismertté. A Nyilatkozat első tervezetét 1948 szeptemberében terjesztették elő, a tervezés végső szakaszában több mint 50 tagállam vett részt. A Párizsban ülésező ENSZ közgyűlés 1948. december. 10-én a 217 A (III) számú határozatával, ugyan 8 tartózkodás mellett, de ellenszavazat nélkül fogadta el. Amint azt a chilei Hernán Santa Cruz, a tervezési albizottság tagja írta: „arra a világos felismerésre jutottam, hogy egy valóban jelentős történelmi esemény részesévé váltam, amelyben az ember legfőbb értékét szem előtt tartva értünk el konszenzust, amely érték nem egy földi hatalom döntésén, sokkal inkább létezésének tényén alapul - ami megmutatta elidegeníthetetlen jogunkat egy elnyomástól és nélkülözéstől mentes élethez, és személyiségünk kiteljesedéséhez. A nagyteremben a világ különböző tájairól érkezett nők és férfiak között, a szolidaritásnak és testvériségnek olyan egyedülálló légköre uralkodott, amelyet azóta sem tapasztaltam egyetlen nemzetközi rendezés során sem.”

Nem túlzott a chílei bizottsági tag: azóta sem tapasztalható a szolidaritás és testvériség olyan intenzív jelenléte, hogy megakadályozta volna a romák elleni sorozatgyilkosságokat, az iskolai cigány osztályok fenntartását, az uzsorások szabad működését. Ezért itt és ma nem beszélhetünk sem félelem, sem nélkülözéstől mentes életről. A Nyilatkozat 28.cikke szerint minden embernek joga van ahhoz, hogy olyan társadalmi rendszer uralkodjék, amelyben a Nyilatkozatban szereplő jogok és szabadságok érvényesülhetnek. A mai rendszer nem éppen ilyen, és aggasztó, hogy javítására sincs konszenzus és bátorság. Persze sokan azzal reagálnak: „a személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelynek keretében egyedül lehetséges a személyiség szabad és teljes kifejlődése”. A 29. cikk e követelménye azonban nem azt jelenti, amit sokan szeretnének, hogy csak akkor részesedhet valaki az emberi jogokból, ha arra érdemes, ha a kötelességét előbb teljesítette, hiszen az emberi jogok – így a Nyilatkozat – lényege éppen a mindenkinek, pusztán emberi mivolta miatt kijáró méltó, szolgaságtól és súlyos nélkülözéstől mentes élet. A jogok gyakorlását persze alkotmányos korlátok között lehet gyakorolni, de az nem az érdemtelenséggel, hanem csakis azzal függhet össze, hogy másoknak is ugyanolyan fontosak az emberi jogai, továbbá a törvény a „demokratikus társadalom erkölcse, közrendje és általános jóléte jogos követelményeinek kielégítése érdekében” állíthat csak korlátokat. Nem pedig azért, mert valaki szegény, más bőrszínű vagy éppen hajléktalan. Ha így gondolkodnánk, vagyis csak a jóknak, érdemeseknek lenne joguk az emberi méltóságra, akkor éppen a Nyilatkozat 30. cikkét vennénk semmiben, miszerint a Nyilatkozat semmiképpen sem ad „valamely állam, valamely csoport vagy valamely egyén részére bármilyen jogot arra, hogy az itt kinyilvánított jogok és szabadságok megsemmisítésére irányuló tevékenységet fejtsen ki, vagy ilyen cselekményt elkövessen”. Pedig úgy tűnik, ma errefelé haladunk….Ezért aktuális ma is elővenni a Nyilatkozatot, hogy gyakrabban érezzük, milyen messzire vagyunk még a megvalósításától, de főleg a szellemétől.