Az ukránok államiságát a Kijevi Nagyfejedelemség megalakulásához köthetjük, amelyet a 9. században a helyi szláv törzsek alapítottak. A szlávok mellett viking lovagok is érkeztek a térségbe a skandináv régióból. Hosszú vita folyik arról, hogy a szláv törzsek, vagy a vikingek hatása volt-e jelentősebb, a valósághoz azonban az áll közelebb, hogy mindkét hatás nagyon fontos volt. Ennek megfelelően a kezdetektől fogva egy európai színezetű, kevert típusú fejlődés tapasztalható, amelyet elsősorban a szláv törzsek határoztak meg, de amelyre igen erőteljes hatást fejtettek ki az Európából érkező elemek, amelyek erőteljesen formálták az ország arculatát.

A Kijevi Nagyfejedelemség, kapcsolatainak köszönhetően szerves részét képezte Európának. A Kijevi Rusz hercegnői például, francia királyokkal házasodtak, és számos más dinasztikus kapcsolat is kialakult a nagyfejedelemség és más európai országok között. Éppen ezért Európában akkor, a kontinens természetes részének tekintették a Kijevi Rusz államot. Ez a fejlődés a 13. században, a mongol hódítás következtében akadt el. A hódítók feldúlták a térséget, és megdöntötték a Kijevi Rusz államot is. Az orosz történetírás azt állítja, hogy ettől a ponttól kezdve érvényesült Moszkva akarata a térségben, kiterjesztve az orosz befolyást a nagyfejedelemség uralta területekre, meghatározva ezzel a további fejlődést. Az Ukrán történetírásnak erről ellenkező a véleménye. Szerintük Moszkvának semmi köze nem volt a Kijevi Rusz fejlődéséhez. Szerintük a nagyfejedelemség politikai és kulturális fejlődésére a mai nyugat-Ukrajna területén, a Kárpátokhoz közel fekvő államok, mint például Galicia, fejtettek ki nagy hatást. Ezek az államok a Kárpátok hegyvidéki területei mentén feküdtek, és tradicionálisan inkább a nyugathoz orientálódtak. A kijevi Rusz tradicionális politikai, és kulturális alapjait tehát ezekről, a nyugati területekről örökölte. Ezek az értékek lettek aztán meghatározóak később a litván területeken, majd a litván-lengyel államközösségben is.

A 14-15 században a Kijevi Rusz területének döntő többsége a Lengyel-litván állam részévé vált. Az ukrán nép számára sajnos ebben az időszakban nem alakultak jól a dolgok. A nemzetiségüket, nem ismerték el, a birtokokat gyarmatosították, ez a folyamat pedig a 17. században a nagy ukrán felkeléshez vezetett, amit a híres ukrán nemzeti hős, Bogdan Hmelnyickij vezetett. A lengyelek vereséget szenvedtek, és kiszorultak a térségből, így az ukránok visszaszerezték önrendelkezésüket, az ukrán nemzettudat fejlődésnek indulhatott. Nem csoda tehát, hogy pszichológiai szempontból éppen manapság került újra előtérbe Hmelnyickij személye Ukrajnában. Ő volt ugyanis az első olyan ukrán vezető, aki megteremtette a nemzettudatot, aki nemzetté kovácsolta az ukránokat.

A lengyelek legyőzéséhez az ukránoknak szövetségesre volt szükségük, a legkézenfekvőbb megoldásnak pedig az oroszok bizonyultak. Az ukránok szerződést kötöttek Oroszországgal, ami arra vonatkozott, hogy az orosz katonai segítséget igénybe veszik ugyan, de ennek ellenére az ukrán területek nem kerülnek orosz irányítás alá. Az 1654-es perejaszlavi-i szerződésben Ukrajna megtarthatta ugyan autonómiáját és önállóságát, hivatalosan azonban az orosz cár befolyása alá került. Oroszország nem tartotta be a szerződést. A következő évszázadban Ukrajnát meghódították az oroszok, és lerombolták független intézményeit. Hmelnyickij - akinek a nevéhez a szerződés megkötése fűződött -, rendkívül csalódott volt, és haláláig visszavonultan, megkeseredetten élt.

A következő évszázadokban, vajmi kevés esélye volt az ukránoknak arra, hogy elszakadjanak az oroszoktól. Különösen igaz ez Nagy Péter, majd Katalin cárnő uralkodásának időszakára, amikor is Ukrajnát teljes mértékben Oroszországhoz csatolták, elvéve függetlenségét és önállóságát. Ebben az időszakban, az Oroszországhoz tartozó ukrán területeken az ukrán nemzetfejlődés többé-kevésbé megállt. Ezzel ellentétes folyamat játszódott le ugyanakkor a 18. század végétől kezdve, azokon az ukrán területeken, amelyek nem Oroszországhoz, hanem az osztrák, később pedig az Osztrák-Magyar Monarchiához tartoztak.

Ezzel kettészakadt az ukrán nemzet fejlődése, két típus alakult ki. Az egyik az orosz uralom alatt élő ukránok, míg a másik, a nyugati területeken az Osztrák-Magyar Monarchia uralma alatt lévő területek, ahol a fejlődés teljesen más irányba indult meg. A helyzet megértésére elég, ha ellátogatunk Ukrajnába, a nyugati területekre, például Lemberg városába, ahol a sajátjainkhoz hasonló épületekkel, templomokkal, építészeti stílussal, szemlélettel találkozunk, míg a keleti területeken mintha egy teljesen más világba csöppennénk. Az Osztrák-Magyar Monarchia alatt az ukrán nyelvnek, az intézményeknek esélyük volt arra, hogy fejlődjenek, kibontakozzanak, és ez a folyamat meglehetősen sikeres is volt.

A 19. században tehát a nemzeti mozgalmak ébredésének lehetünk szemtanúi Ukrajnában. A nemzettudatra ébredés első jelei ekkor mutatkoznak meg, ezek többnyire a költőhöz, Tarasz Sevcsenkóhoz kapcsolhatók. A nacionalista mozgalmaknak nem sok esélyük volt kibontakozni, az Oroszországhoz tartozó területeken, igaz, az Osztrák-Magyar Monarchia uralma alatt sem voltak túl népszerűek, ott azonban létezhettek, és működhettek. Ezért azon ukránok számára, akik az orosz uralom alatt lévő területekről látogattak a nyugati részekre, bebizonyosodott, hogy az anyanyelvi iskolák, az ukrán sajtó, az önálló intézmények, a független ukrán nemzet megalakítása lehetséges. Mindez nagyon fontos üzenet volt.

A 19. század folyamán tehát az ukrán nemzet öntudatra ébredésének lehetünk szemtanúi, ami felvetette a nemzeti autonómia, és függetlenség kérdését. Ennek elérésére az I. világháború idején nyílt az első reális esély. A háború kitörése rendkívül szerencsétlenül érintette az ukránokat, mivel az orosz hadsereg elfoglalta az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó nyugati területeket, és egy csapásra betiltatta az ukrán mozgalmakat, a sajtót és az iskolákat. Az oroszok jelentős tisztogatásba kezdtek, letartóztatták és bebörtönözték az ukrán nemzeti mozgalmak aktivistáit, és úgy tekintettek a megszállásra, mint egy lehetőségre, amellyel egyszer és mindenkorra megoldják az ukrán kérdést. A keleti ukrán területeken ugyanis ebben az időben erőteljes oroszosítás zajlott, ami leginkább orosz ipari létesítmények telepítésével, szénbányák létrehozásával és orosz ajkú munkások és bányászok betelepítésével járt.

Moszkvában abban reménykedtek, hogy mindez megvalósítható a nyugat-ukrán területeken is. Ez főleg azért nem történt meg, mert az ukránok az oroszosítás ellen az Osztrák-Magyar Monarchia, és Németország politikai és katonai segítségét kérték. Amikor a háború menete az oroszok számára rossz irányba mozdult, a Breszt-Litovszk-i béketárgyalásokon felvetődött a független Ukrajna kérdése. Kijevben az orosz forradalom hatását kihasználva, meg is alapították az első önálló ukrán parlamentet, amelyben képviseltette magát az ország minden térsége, és amely széles hatáskörrel rendelkezett. 1918 elején a törvényhozás kikiáltotta Ukrajna teljes függetlenségét. Ez egy nagyon fontos pillanat volt az ukránok számára, mert hosszú idő után először bírtak teljes szuverenitással országuk felett. A független ukrán államról a nyugati országok nem akartak tudomást venni, a lengyelek pedig folyamatosan betörtek az ukrán területekre.

A megszálló német csapatok sem akarták elismerni az ukrán függetlenséget. A fő ellenség azonban a kommunista Oroszország volt, amely az ukrán városokban élő orosz munkásságot használta fel az ukrán függetlenségi mozgalmakkal szemben. Azt mondhatjuk, hogy az ukránok minden nehézség ellenére bátran harcoltak négy éven át a függetlenség megőrzéséért, míg végül kimerültek. A lengyel-orosz háború idején, amikor a Vörös Hadsereg kísérletet tett arra, hogy megvesse a lábát az európai területeken, az ukránok az ősi ellenség, a lengyelek oldalán harcoltak, noha tisztában voltak azzal, hogy a lengyelek nem ismerték el az önálló ukrán államot.

A háború során az ukrán lovasságnak jutott az a feladat, hogy Varsónál megállítsa a Bugyonnij vezette Vörös Hadsereget, és megmentse Európát. Azt hiszem eddig ez kevéssé kapott teret az európai történelemírásban, és megérdemelné, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk neki. Az ukránok számára annyi haszna volt a háborúnak, hogy a legyőzött Oroszország helyett lengyel uralom alá kerültek a nyugat-ukrán területek. Persze a térség új urai sem bizonyultak a legjobb megszállóknak, hiszen a lengyelek is erőteljesen törekedtek - saját érdekeiknek megfelelően -, a lakosság lengyelesítésére. Volt azonban egy lényeges különbség az oroszok és a lengyelek között. Mégpedig, hogy a lengyelek nem voltak kommunisták. Ez pedig lehetővé tette az ukrán intézmények, iskolák, a sajtó, a politikai szervezetek, és a különböző független mozgalmak számára, hogy működjenek, még ha nem is azon a szinten, ahogy az ukránok ezt szerették volna. Az oroszok uralta kelet-ukrán területeken mindez nem valósulhatott meg. A térségben ugyanis a megalakult Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság csak a nevében volt független, valójában azonban egyáltalán nem.

A Szovjetunió megalakulását követő években a belső problémákra koncentrált a szovjet vezetés, Sztálin a hatalmát veszélyeztető nacionalizmust aztán a harmincas évek elején, Ukrajnában próbálta kiirtani. A szovjetek a kollektivizálással, és a magángazdaságok elpusztításával mesterségesen idéztek elő éhínséget Ukrajnában, ami az egyik legszörnyűbb emberiség elleni bűncselekmény volt a XX. Században. Az 1932-1933-as esztendőben csaknem tízmillió ember halt éhen Ukrajnában, sokkal többen, mint a náci Holocaustban. Ráadásul ez a népirtás kevéssé ismert, sőt a legtöbb ország soha el nem ítélte a bűncselekményt. A nyugati sajtó még csak nem is tudósított az éhínségről.

Az éhínséget követte egy szovjet terrorhullám, amelyben az ukrán értelmiséget lemészárolták, vagy a szibériai munkatáborokba deportálták. Az időszak végén kitört a II. világháború. A háború, hasonlóan más országokhoz rendkívül kedvezőtlenül kezdődött az ukránok számára, mert az 1939 augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentropp Paktum a Szovjetuniónak adta Nyugat-Ukrajnát, amit a szovjet hadsereg később el is foglalt.

A II. világháború 1939. szeptember 1-én, a német hadsereg Lengyelország elleni támadásával vette kezdetét, majd szeptember 17-én a Vörös Hadsereg a másik oldalról támadta meg Lengyelországot, és elfoglalta nyugat-Ukrajnát, Belorussziát, és a kelet-Lengyelországot. A szovjet megszállás alatt ezeken, a területeken is megkezdődött a terror. Egy év alatt csaknem egymillió embert deportáltak a munkatáborokba a térségből, sokakat egyszerűen csak lelőttek, és természetesen az ukrán intézményeket, szervezeteket bezárták, az ukrán sajtót megszüntették. Ebben az összefüggésben érthető, hogy amikor a második világháború kitört, és a németek 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót, Ukrajnában felszabadítóként, virágesővel fogadták az előrenyomuló német hadsereget. Akkor persze még nem tudták, hogy a két gyilkos rezsim ugyanolyan, hogy nincs túl nagy különbség a nácik és a kommunisták között.

1941. június 30-án Lembergben ismét kikiáltották a független ukrán államot, ami nem tartott sokáig. A megalakult kormány tagjainak többségét ugyanis a német titkosszolgálat letartóztatta, és a haláltáborokba küldte. Az ukrán függetlenségi mozgalom így földalatti mozgalommá alakult, és rádöbbent, hogy mindkét ellenséggel, a kommunistákkal, és a nácikkal egyaránt küzdenie kell. A Sztyepán Bandera által vezetett önkéntes hadsereg így azon kevés fegyveres erők egyike volt, amely a II. világháborúban aktívan harcolt mindkét elnyomó rezsim ellen, a nácik és a kommunisták ellen. Ez volt a leghosszabban tartó partizánharc a XX. századi európai történelemben. Majdnem tíz éven át tartott - ha a német megszállástól számítjuk a kezdetét, akkor 15 éven át folyt a küzdelem, és csaknem százezer ember vett részt benne. Még a Szovjetuniónak is tíz évébe, jelentős erők bevetésébe és veszteségekbe került, hogy ezt a kiterjedt mozgalmat felszámolja. A nyugat semmit sem tett, a Kárpátok-hegyei között hősiesen küzdő és meghaló partizánok támogatásáért, még el sem ismerte partizán mozgalomnak az ukrán ellenállást,.

A magyarság az ukrán megjelölést a 17. századtól használja. Korábban a magyar nyelvgyakorlat nem tett különbséget a keleti szláv fehéroroszok, az oroszok és az ukránok között. Miután az egykori Magyarország területén a nyelvjárások szempontjából eléggé tagolt ukrán közösségek éltek, számos csoportnevük is elterjedt: rusznyák, hucul, ruszin, rutén, kisorosz, magyarorosz.  Ez azt jelenti, hogy a kívülállók nem nagyon tudták megkülönböztetni az ukránok és a ruszinokat, akik azonban szigorúan megkülönböztetik magukat, bár kétségtelen, hogy az egymás közti érintkezésükben ugyanazt a nyelvet használják.

A magyarság érintkezése a később ukránná váló népességgel, keleti szláv törzsekkel még a honfoglalást megelőzően alakult ki, és tartott a Kárpát-medencében való megtelepedés után is. Középkori magyar állam különféle okleveleiből viszont az derül ki, hogy korai feudalizmusunk időszakában a Kárpátok és közvetlen déli előterülete a gyepű vidékéhez tartozott, ahol csak nagyon gyér népesség volt.  Itt magyarok és részben németek telepedtek meg, csak a késő középkortól mutatható ki kisebb-nagyobb ukrán közösségek beköltözése.  Az ukránok sok keleti szláv kulturális elemet közvetítettek magyar kultúrába.  A 17. századtól a 19. századig a hazai ukránok részt vettek az elpusztult területek újranépesítésében. E települések sajátsága volt, hogy kisebb szórványokban nagy reliktum népességű törzsekbe magyarok és szlovákok közé ékelődve telepedtek, és nyelvi, népi különállásukat a 18-19. század folyamán emiatt gyorsan feladták - elvesztették, beolvadtak a környező magyarságba, szlovákságba. Csupán Bácskában, Bánságban, Szlavóniában maradtak fenn máig közösségeik, aminek az oka elsősorban az, hogy ezeken a területeken homogén parasztközösségeket alkottak.  A trianoni békeszerződés után megvont országhatárok között csak kicsiny ukrán töredékek maradtak.

A 19. és a 20. század fordulóján, majd a II, világháború alatt és 1960-80, valamint a rendszerváltás után ismét több hullámban érkeztek ukránok Magyarországra. Ezekben az években az ukránok igyekeztek eltitkolni származásukat, mert a Szovjetunióval és az oroszokkal azonosították őket, ezért a rendszerváltásig sem nyelvük, sem kultúrájuk ápolására nem volt mód.

Források:

http://www.ukrajinci.hu/arhiv/hromada_76/tortenelem/laar.htm

http://www.nemzetisegek.hu/repertorium/2003/04/bar24.pdf