Nagymorávia rövid, mindössze háromnegyed évszázados fennállásának belső viszályok, valamint a keleti frankok és a nomád magyar törzsszövetség támadásai vetettek véget. Szvatopluk hajdani nyitrai fejedelem szláv népe a formálódó magyar állam befolyása alá került. A többi nyugati szláv népességtől államhatár választotta el, ami megteremtette a szlovákok önálló etnikai, majd nemzeti fejlődésének feltételeit. Bár a "slovenský" (szlovák) kifejezés csupán a 13. századtól dokumentálható, a szlovákok azt megelőzően is, majd azután hosszú évszázadokon át állták a közös hazában, a Magyar Királyságban a történelem viharait.
A mai Szlovákia területe már az ősidők óta lakott volt és több kultúra is fejlődött itt. A helyi kultúrákat érzékenyen érintette az időszámításunk előtti 4. századi kelta terjeszkedés és az időszámításunk fordulóján zajló római-germán versengés. Az első szláv lakosok a nagy népvándorlás idején érkeztek erre a vidékre. Az ószlávok az 5. század végén jelentek meg a Kárpát-medencében. Az első államalakulat a 7. század felében jött létre Samo birodalma néven, ennek központi része a mai Szlovákia területén helyezkedett el. A következő fontosabb államalakulat a Nyitrai Fejedelemség volt a 9. század elején, majd ezután keletkezett 833-ban a Nagymorva Birodalom – a csehek és a szlovákok elődeinek első közös állama. A Nagymorva Birodalom idején Cirill és Metód bizánci keresztény hittérítők alkották meg ószlovien irodalmi nyelvüket, amelyet II. Adorján pápa 867-ben Rómában - a héber, görög és latin mellett - a keresztény világ negyedik liturgikus nyelvének rangjára emelt. A Nagymorva Birodalom bukása után a 10. század elején az ősmagyar törzsek foglalták el a mai Szlovákia területét, amely az itt lakókkal együtt egy hosszú évezredre Magyarország részévé vált. A magyar állam több évszázados, a nemesség és az uralkodók között zajló belharcok után, fokozatosan megszilárdult, és a mai Szlovákia területe is fejlődésnek indult. Fejlődni kezdtek a bányavárosok, kereskedelmi központok, és a mai Pozsony (Bratislava) területén alapították 1467-ben Magyarország első egyetemét – az Academia Istropolitanát.
A magyarországi szlovákok mai lakóhelyeire egykori elődeik a 150 éves török uralmat követően kerültek. A történelmi Magyarország északi, túlnépesedett vármegyéiből húzódtak le a délebbi, elnéptelenedett, több földet és jobb megélhetést ígérő területekre. A szlovák jobbágyok levándorlásukkal megszabadulhattak a röghöz kötöttségtől, s új otthonukban biztosították szabad vallásgyakorlásukat is. Elvándorlásukkal kiszakadtak az anyanyelvi kultúra közegéből, eltávolodtak annak kulturális centrumaitól. A 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején - a délalföldi szlovákság kivételével - a szlovák nyelv és a kultúra kizárólag a népi kultúrában, a családi és faluközösségi kapcsolatokban és az egyházon belül élt tovább. Szlovák írásbeliség, megfelelő anyanyelvi iskolai oktatás, iskolán kívüli művelődés a legtöbb helyen egyáltalán nem létezett. A nagyobb nyelvszigetek igyekeztek megőrizni és megtartani nyelvüket és kultúrájukat. Így pl. Békéscsabán létezett önálló szlovák könyvkiadás, színjátszás.
Letelepedési hullámuk, amely egy országon belül zajlott, három szakaszra bontható:
1670 - 1711 között főként szökött jobbágyok indultak el a töröktől visszafoglalt vidékekkel határos megyékből (Bars, Nyitra, Nógrád, Hont, Abaúj). Az északra fekvő megyékből (Trencsén, Árva, Liptó, Szepes) ezt a sávot mintegy hídfőállásként használták fel a további vándorláshoz. Ebben a szakaszban nyugaton Észak-Dunántúlon, az ország közepén és keleten, a nyelvhatáron lévő megyék déli, lakatlan helységeiben települtek le. (Sárisáp, Kesztölc, Piliscsév, Pilisszántó, Vanyarc, Acsa, Csővár, Óhuta).
1711-1740 között zajlott a földesúri és szervezett telepítések zöme. Vagy azok a földesurak hozták le jobbágyaikat északi birtokaikról, akiknek délen is voltak földjeik, vagy állami szervektől kapott engedély alapján, telepítési szervezők közreműködésével ment végbe a folyamat. Ebben a szakaszban a szlovákok első, önálló településeik és nyelvszigeteik egész sorát hozták létre. A Garamtól nyugatra fekvő térségből a Dunántúlra települtek (Pilisszentlászló, Öskü, Bánhida, Vértesszőlős, Bakonycsernye, Tardosbánya). A Nagyalföldre igyekvők számára a nagy áteresztő kaput Nógrád megye jelentette a Duna-Tisza köze felé (Bénye, Alberti, Csömör, Kiskőrös) és a délkelet-alföldi régióba (Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény). Ebben a szakaszban jött létre az első bükki üveghuta település is (Óhuta-Bükkszentlászló).
A harmadik telepítési szakaszban főleg a mai szerbiai bácskai, bánáti lakatlan területeket népesítették be a szlovákok. A Nagyalföldön ekkor főként másodlagos telepítésekről, továbbvándorlásról beszélhetünk. A békéscsabai szlovákok 1746-ban Tótkomlóst, 1747-ben Apatelket (Mocrea), a békéscsabai, szarvasi, tótkomlósi szlovákok 1754-ben Nyíregyházát telepítették be. Ekkor létesültek a Mátra és a Bükk újabb hutás falvai is.
A 19. században szintén a másodlagos telepítések domináltak. Ezek jellemző láncolataként a tótkomlósiak 1802-ben megalapították a mai romániai Nagylakot, a nagylakiak 1815-ben Pitvarost, a pitvarosiak 1844-ben a tótkomlósi és nagylaki pusztabérlőkkel létrehozták Csanádalbertit.
A legfiatalabb szlovákok lakta települések - Kétsoprony, Telekgerendás - az 1950-es évek elején, a mezőgazdasági szövetkezetek, állami gazdaságok szervezésével egy időben jöttek létre Békés megyében az egykori tanyaközpontokból.
Az I. világháborút lezáró békeszerződések következtében a magyarországi szlovákság Csehszlovákia megalakulásával államjogilag is elszakadt nemzetalkotó etnikumától, mellyel ezer évig egy hazája volt. A teljes vertikumú kultúra kifejlesztéséhez és fenntartásához elégtelen lélekszámú, szétszórtan élő, egymástól és az anyanemzettől is elszigetelt magyarországi szlovákság az anyanyelv megtartása szempontjából hátrányos helyzetbe került. Mindezt fokozta, hogy az anyaországtól számottevő segítséget nem kapott.
A II. világháborút követő csehszlovák-magyar lakosságcsere során mintegy 73 000 magyarországi szlovák települt Szlovákiába. Az áttelepülés után a Magyarországon maradt szlovákság nem csupán létszámában fogyatkozott meg. Felbomlottak azok a több száz éves hagyományokra visszatekintő, etnikailag viszonylag zárt közösségek, amelyek a magyarországi szlovákság nyelvének, kultúrájának hordozói voltak. A veszteség hosszú távú káros hatása mindmáig érvényesül.
Források: