A magyarországi románok

írta: Dr. Petrusán György, Martyin Emília, Kozma Mihály

http://www.jgytf.u-szeged.hu/tanszek/roman/pgy/publikaciok/moi_romanok.doc

A mai Magyarország románságának meghatározó vonása, hogy történelme során mindig magyar állami keretek között élt, a románság legnyugatibb részét képezte; mai lakhelyét belső vándorlás vagy szervezett telepítés következtében foglalta el. A hazai románság olyan őshonos nemzeti kisebbség, amelynek 1918-ig nem kellett a Kárpátoktól nyugatra élő nagy erdélyi román tömbhöz fűződő nyelvi, kulturális, történelmi, érzelmi, vagy vallási kapcsolatait megszakítania. Jelentős részük magyar honi, hungarus tudattal rendelkezett; egy részük nem is vett részt a román nemzetté válás folyamatában és ezért nem is tudatosodott bennük nemzeti mivoltuk – a szó modern értelmében. Ennek a spontánul kialakult, természetes állapotnak vet véget az 1880-as évektől folytatott restrikciós nemzetiségi politika, majd a trianoni döntés, amely nemcsak az új (magyar–román) határon kívül rekedt magyarságra, hanem többek között a magyarországi románságra is súlyos, kiheverhetetlen csapást mért nemzeti szempontból. Hazánk románságának mai gondjai lényegében erre a keserves sorsfordulóra vezethetők vissza, hiszen közel 3 milliós erdélyi román nemzeti közösségtől szigetelték el, s kislétszámú közösségként, értelmiség nélkül maradt magára.

A hazai románság elődei a Körösök és a Maros által határolt vidékről települtek át mai lakhelyükre. A nyelvészeti érvek amellett szólnak, hogy a trianoni cezúra következtében a mai Magyarország területén maradt népcsoport a körösvidéki dialektust beszéli. Pontosabban, e nyelvjárás két változatát, a Fehér- és a Fekete-Körös menti román nyelvet. A kettő közötti határvonal körülbelül Gyulánál húzható meg. A honi románság kulturális központjának számitó kisváros és annak délre eső  településeinek románsága a Fehér-Körös vidékének nyelvét beszéli, tehát csakis onnan származhat. Kétegyháza, Békés, Békéscsaba, Csorvás, Elek, Puszta-Ottlaka, Battonya, Lőkösháza, Magyarcsanád, Szeged, Hódmezővásárhely, Szentes, Makó román lakosságáról van szó. Gyulától északra, Méhkeréken, Sarkadkeresztúron, Körösszakálban, Bedőben, Pocsajon, Létavértesen, a Debrecentől keletre eső helységek  és a Nyirség egyes településein (Álmosd, Bagamér, Csegöld, Nyirábránd, Nyiracsád, Nyiradony, Porcsalma, Csengerújfalu stb) élő románok pedig a Fekete-Körös mentén és attól északra meghonosodott bihari nyelvjárást használják. Mindkét nyelvi változatra jellemző az archaikus, XVII-XVIII. századi kiforratlanság, a szerény, elsősorban a falusi valóság leírására, megjelenítésére alkalmas szókincs.

 A kérdés, hogy mióta élnek a mai Magyarország területén románok, a szakemberek körében is mindmáig vitát gerjeszt. Ennek oka, hogy nem tudtunk egyértelmű választ adni arra a kérdésre, a török hódoltság előtt éltek-e románok ezen a területen vagy sem. Egyes román történészek a római kor óta meglévő román kontinuitásról beszélnek a mai Magyarország esetében is. A kérdést kutató hazai román szakemberek egyetértenek azzal a hazánkban általánosan elfogadott nézettel, hogy jelentősebb román népességről csak a törökök XVII. század végi kiűzését követő betelepítések óta beszélhetünk, de nem mulasztják el hozzátenni, hogy a Bihar-hegységben, Belényes, sőt Nagyvárad környékén, vagy Szabolcs-Szatmárban is találunk már a XIII. században, főleg hűbéri birtokokon románokat. Ezzel azt a nézetet sugallják, hogy a románság jelenléte a mai Magyarországon régebbi keletű is lehet, mint ahogyan az a köztudatban él. Természetesen egy pásztor nép esetében nem kizárt, hogy kislétszámban és szétszórtan a mai Magyarország területén is már korán letelepedett. jelentősebb román jelenlétről azonban csakis a XVIII. századtól beszélhetünk.

A végleges letelepedést idénymunkában való részvétel előzte meg. Szabolcs és Szatmár megyékből román pásztorok és cselédek szezonális munkában való alkalmazásáról a XVIII. század elejéről (lásd. az 1715-ös és 1720-as összeírások), a szervezett betelepítésekre pedig az 1730-as évektől vannak adatok. Adó-, és egyéb kedvezmények révén az áttelepült románok sokkal jobb gazdasági körülmények közé kerültek, mint amilyenek között Erdélyben vagy a Szilágyságban éltek. A század első felében (Kb. 1734-1760) között került jelentős számú románság Kállósemlyére, Nyírbátorba, Érpatalra, Kislétára, Nyíradonyra, Nyíracsádra, Napkor és Ligetalja számos más településére. Az 1760-as évek után népesült be zömében görög katolikus románokkal Biri, Kiskálló, Újfehértó, Nyírlugos, Rozsály, Méhtelek. E betelepítési hullámot a Nyírábrányba költöztetett románok zárják 1790-ben. Azt követően, a kedvezmények megvonása miatt, a betelepítési lehetőség erősen csökkent. A század véágén, a XIX. század elején került románság Ura, Csegöld, Porcsalma községekbe. Az 1773-as helységnévtár szerint Biri, Kiskálló és Nyíradony lakosságának túlnyomó része román volt, jelentős volt a románság lélekszáma Kállósemlyén, Nyírbátorban, Nyírbélteken, Újfehértón, Nyírgyulalyon. Anyanyelvüket viszonylag rövid idő alatt elveszítették.

A Bihar vármegye területén új szálláshelyre lelő románság valamivel ellenállóbbnak bizonyult az identitását veszélyeztető magyar nyelvi-kulturális hatásokkal szemben. Ezt elsősorban annak köszönheti, hogy nemzeti vallásához az ortodoxiához jobban ragaszkodott, egy része pedig később unionált a katolikusokkal (Nagyléta, ma Létavértes, Bedő, Pocsaj).

Kétegyháza következik az 1700-as évektől találunk román lakosságot. Nem kizárt, hogy még a török okkupáció idején, a XVII. század végén telepítették a gyulai várhoz tartozó birtokra a kétegyházi románságot az adófizető lakosság növelése céljából. A letelepedés legvalószínűbb dátuma azonban 1702, az ortodox egyházközség megalakításának éve pedig 1716 vagy 1718, ekkor már egy bizonyos Popa Gheorghie parókus áll a közösség élén. A közésg gyors fejlődésnek indult, olyannyira, hogy néhány évtized alatt két román iskola is alakult,  1896-ban pedig az ortodoxok leányiskolát is képek indítani, ami a polgárosodás velejárója. Kétegyháza mindig vegyes lakosságú (román-magyar) közösség volt, de a többséget mindig a románok képezték.

Érdemes megemlíteni továbbá azt a körülményt, hogy a vallási hovatartozás a XIX. század közepéig erősebb volt, mint a nemzetiségi tudat. A szerb egyházi dominancia, az anyagi lehetőségek, de az azonos valláshoz való tartozás tudata is közrejátszott abban, hogy évtizedeken keresztül a románok, a szerbek, a görögök (többségében macedo-románok) közös egyházközséget alkottak. Így volt ez a battonyai románok és szerbekesetében is. A XVIII. század elejétől 1864-ig, a hazai szerb és román ortodox egyház szétválásáig, közös vallási közösségbe (egyházközségbe) tömörültek. Az első román templom 1872-ben épül fel, s ezzel kezdődik a battonyai románok külön egyházi és egyben szellemi élete (anyanyelvű oktatásuk 1874-től van).

Buda és Pest románságának vallási múltja sok vonatkozásban hasonlít a battonyaiak és a magyarcsanádiak gyakorlatához. Az ortodoxia szerb, görög, román (és macedo-román) követői a XVIII. században még természetesnek tartottál a közös egyházközségeket és templomokat. Az önállósodásért folyó harc a XIX. század közepén, a nemzeti önállósodással párhuzamosan bontakouik ki, amely 1848-ban a pesti románság egyik fő követelésévé válik. Számos oka volt azonban annak, hogy végülis a vallási önállósodáshoz szükséges feltételeket a jelentős számú pesti románság csak 1900-ra tudta megteremteni és az önálló román ortodox egyház megteremtéséhez; kápolnájukat a Gozsdu-házban alakították ki.

Mint láttuk, a lakhely változtatása több hullámban történt, lényegében a XVII. század végétől XVIII. század elejétől az 1880-as évekig tartó korszakban; az ezt követő betelepítések nem számottevőek.

Amikor Magyarország román nemzetiségű lakosságára hivatkozunk, azért nem beszélünk részletesebben a XVII-XVIII. században letelepedett és különösen Budapesten és Miskolcon erős központtal rendelkező, a hazai románság múlt századi polgárosodásában, kulturális életének fejlesztésében kiemelkedő szerepet játszó arománokról, illetve macedorománokról, mert nagyrészük az I. világháború végéig elmagyarosodott. Azt azonban fontos hagnsúlyozni, hogy különösen a XIX. században jelentős szerepet játszottak a hazai kereskedelem, ipar és kultúra fejlesztésében, illetve támogatásában. Különösen sokat tettek a közös haza gyarapításáért a Grabovschi, a Rozsa, a Saguna, a Mocsonyi, a Gozsdu, a Sina, a Dumba, a Darvari, a Murnu családok.

A trianoni döntés a statisztikai adatoknál jóval nagyobbra becsülték után Magyarországon maradt románság létszámát.. Ioan Georgescu 1927-ben irott Românii din Ungaria cimű könyvében 250.000 itt maradt románról beszél; 1920-ban 23 695 és az 1930-ban összeírt 16 221 román nemzetiségi lakost írtak össze.