A magyar-görög kapcsolatok története messzire nyúlik vissza, azokba az időkbe, amikor a magyar törzsek még nem telepedtek le a Kárpát-medencében. Magyar vezérek, fejedelmek, hercegek keresztelkedtek meg Konstantinápolyban.

Az óbizánci feljegyzés a magyarokról Arethasz érsektől való, aki 902-ben Bölcs Leó császár jelenlétében tartott asztali beszédét ezzel a mondattal fejezi be: „A türkök, ez a nép, melyet míg fel nem használtunk, nem is ismertünk, kezeskednek szavaimról.” I. Bölcs Leó (886-912) „Taktika” című munkájában pedig részletesen leírja a Maurikiosz-féle türk harcmodort. (A 10-11. századi bizánci forrásokban türköknek is nevezik a magyarokat.) Bölcs Leó fia, Bíborbanszületett Konstantin „De administrando imperio” (A birodalom kormányzása) című munkájában többször is foglalkozik a türkökkel. A türkök népének eredetéről és származásáról szóló fejezetben többek közt ezeket írja a honfoglalásról: „Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme. Néhány év múlva a besenyők rátörtek a türkökre, és fejedelmükkel, Árpáddal együtt elűzték őket. A türkök tehát megfutamodván, földet kerestek, ahol megtelepedhetnének, s odaérkezvén elűzték Nagy Moravia lakóit, s megszállták azok földjét, amelyen a türkök most is mindmáig laknak.”

Bíborbanszületett Konstantin egyeduralkodása elején (944 körül) a bizánci birodalom és a magyarok között létrejött ötévi békeszerződés megpecsételéseként magyar előkelők érkeztek Konstantinápolyba, s ott keresztény patríciusokká lettek. Ioannész Szkülitzész krónikaíró szerint ez történt:„A türkök mindaddig nem hagytak fel azzal, hogy betörjenek a római birodalomba és pusztítsák, amíg nem érkezett Konsztantinosz városába vezérük Boloszudész (Bulcsú), azt színlelve, hogy keresztény hitre tér. Megkeresztelték, a medencéből Konsztantinosz császár emelte ki, kitüntették a patríciusi címmel és sok kincs ura lett, aztán hazatért. Nem sokkal később Gűlasz (Gyula) is fölkeresi a császárvárost, maga is egy türk vezér, s megkeresztelkedik. Ő is ugyanezekben a megtiszteltetésekben és ajándékokban részesült. Magával vitt haza egy Hierotheosz nevű, jámborságáról ismert szerzetest, akit Theophilaktosz Turkia püspökévé szentelt. Ez aztán ott sok embert térített a barbár tévelygésből a kereszténységre…”

Cáfolhatatlan történelmi tény tehát, hogy Hierotheosz görög szerzetes volt a magyarok első keresztény püspöke. Tevékenységét eredményesen főként a délkeleti területeken fejtette ki. Bár Hierotheosz a nagy egyházszakadás (1054) előtt lett a magyarok püspöke, érdemes megjegyezni, hogy az első kolostorok az egyházszakadás után is görög barátokkal népesült be. A Szent Gellért-legenda szerint Ajtony vezér „Maros városában monostort épített Keresztelő Szent János tiszteletér. Apátot helyezvén abba, görög barátokkal, az ő törvényük és szertartásuk szerint.” Annak bizonyítéka, hogy az Árpád-ház uralkodása idején nem csak délkeleten, hanem az egész országban létesültek görög kolostorok-monostorok, az a Szent Istvántól való görög nyelvű oklevél, a veszprémvölgyi alapított görög monostorról, amely Kálmán király másolatában (1109-es keltezéssel) maradt ránk:„Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Én, István, keresztény s egész Hungria királya, miután létesítettem, felállítottam és berendeztem a szentséges Istenanya veszprémi, érseki monostorát, s összegyűjtöttem benne apácák seregét a magam, nőm és gyermekeim, valamint egész Pannonia lelki üdvéért, így rendelkezem. Ajándékozok ennek a monostornak 9 falut földestül együtt…” Az oklevél az adományozott birtokok felsorolásával folytatódik.

Annak ellenére, hogy Szent Istvántól kezdve Róma felé orientálódott a magyar állam, az ortodoxia elterjedéséről a középkor folyamán közvetett, de megbízható adatokkal rendelkezünk. Ilyen bizonyíték III. Ince pápa levele, amelyet I. Imre magyar királyhoz intézett 1204-ben. Ebben a levélben szemrehányást tesz, amiért az országban csak egy latin kolostor van számos görög kolostorral szemben. Ilyen, okiratokból is ismert 13. és 14. századi kolostorok voltak példának okáért a Szent Panteleimón Dunapentelén (a mai Dunaújvárosban), és Szent Demeter kolostora Szávaszentdemeteren.

Köztudott, hogy a magyar Szent Korona két részből áll: az alsó részt (corona Graeca) VII. Dukasz Mihály bizánci császár küldte ajándékul 1075 körül a magyar udvarnak. Ennek előtte pedig Monomakhosz Konsztantinosz (1042-1055) adományzott egy rekeszzománcos aranykoronát a magyar udvarnak.

A görög és a magyar előkelőket számos házassági kötelék is egymáshoz fűzte. Emeljük ki most a legfontosabbakat: Szent László király II. Ioannész Komnénosz császárhoz adta feleségül leányát, Piroskát, aki Konstantinápolyban az Irini (ókorias kiejtés szerint: Eiréné) nevet kapta. Az Ortodox Egyházban a mai napig szentként tisztelik. Iriniről (Eirénéről) sok magasztos hangvételű történelmi és irodaslmi mű íródott. V. István leányát, Annát II. Andronikosz Paleologosz császár vette feleségül. István anyja, Margit-Mária (IV. Béla felesége) viszont I. Theodorosz Laszkarisz biánci császár leánya volt.

Az Árpád-ház kihalása után, az ortodoxok (s főként a görögök) helyzete egyre nehezebbé vált Magyarországon. Szakadároknak nevezték őket.

Nagy Lajos király 1366-ban kiűzette Krassó és Keve megyéből az ortodoxokat. Tilos volt a házasságkötés ortodoxok és római katolikusok között. Nem szerezhettek nemességet, ha csak nem tértek át a római katolikus hitre. S ne felejtsük el, hogy a bizánci birodalom sem volt már a régi, egyre közelebb került a teljes összeomláshoz. A török veszély egyre fenyegetőbbé vált a Balkán-félsziget számára. V. Ioannész bizánci császár 1366-ban személyesen járt Budán, hogy I. Lajos segítségét kérje. Zsigmond uralkodása első éveiben, és különösen a XV. század derekán, a magyar külpolitika – Hunyadi vezetése alatt – nagy erőfeszítéseket tett a törökök kiűzésére Európa területeiről. Hunyadi János bátorságáról sokat írtak a görögök, s egy ismeretlen szerző például népies költeményben emlékezik meg a várnai csatáról (1444), s ebben „Jangosz Khoniatészt” (Hunyadit) a bibliai Sámsonhoz, Nagy Sándorhoz és Nagy Konstantinhoz hasonlítja.

Konstantinápoly eleste után (1453) nagyon sokan elmenekültek a Balkán-félszigetről. Mátyás király pártfogásába vette az országba menekült ortodoxokat. A hagyomány szerint ő adományozta a szerbeknek azt a gótikus kolostort Csepel szigetén, ahol később aztán az egyik legszebb posztgót ortodox templom épült fel. Itt található a görög mesterek által kiképzett Keresztelő Szent János kápolna.

A magyar-bizánci érintkezések jelentős kulturális hatással jártak, s a magyarság többet kapott Bizánctól, mint ezt a korábbi magyar történettudomány művelői vélték, illetve ahogyan e hatást kisebbíteni igyekeztek. Már ejtettünk szót Bizáncnak a magyarok keresztény hitre való térítésében játszott szerepéről, de emellett megemlíthetjük az állami életre gyakorolt hatását például az írásbeliség bevezetésében és a kancellária felállításában. Bizánci hatás tükröződik a középkori magyar művészet egyes emlékein is, tanúi ennek az egykorú székesegyházak ránk maradt töredékei, díszítő elemek, oszlopfők és domborművek. A bizánci befolyás emlékei a magyar nyelv részben délszláv közvetítéssel, részben közvetlenül átvett görög jövevényszavai, s említést érdemel még a tény, hogy a középkori magyar irodalmat bizánci mondák, legendák, irodalmi motívumok közvetett úton való átvétele is gazdagította.

A mohácsi csata után Magyarország három részre szakadt. A görög kereskedők, török alattvalóként mindhárom területen szabadon kereskedhettek.

A török hódoltság korában (XVI-XVII. Század) a magyarországi ortodoxok helyzete nemzetiségenként különböző volt. A harcedzett szerbek, akik a törököktől megszállt és az osztrák uralom alatt álló területeken éltek, mindvégig vallásszabadságot élveztek. Az erdélyi román ortodoxok többsége jobbágysorban élt, így nem lehettek privilégiumaik. A legrosszabb helyzetben a Habsburg uralom területén jobbágysorban lévő ruszin ortodoxok voltak.

A XVI. Századtól bevándorló görög ortodoxok, mint említettük, leginkább kereskedők voltak. Kereskedelmi versenytársakkal nem kellett megküzdeniük, ráadásul kiváltságos vámtarifákat élveztek. Ezek a görög vándorkereskedők nagyon korán kereskedelmi „kompániákat”, társulásokat hoztak létre, először Erdélyben és a Tisza mentén. Ezzel párhuzamosan egyházközségeket is alakítottak, amelyek a területileg illetékes hazai ortodox püspökök joghatósága alá tartoztak.

Buda visszafoglalása után, I. Lipót császár 1686-os felhívása nyomán sok balkáni lakos érkezett Magyarországra, többek közt az észak-görögországi Ipiroszból és Makedóniából, hogy letelepedjen az elnéptelenedett országrészeken. Így a XVII. században görög kereskedők áradata lepte el Magyarországot. (Természetesen nem hasonlítható össze létszámuk azzal a 40.000 szerb családdal, amely az 1699-es karlócai békekötés után menekült Magyarországra, félve a török megtorlástól.) Az 1720-as évekig kevesen telepedtek le véglegesen, szívesebben folytattak közvetítő kereskedelmet: a Török Birodalomból hozott árukat osztrák és magyar területeken értékesítették, az Ausztriában vásárolt termékeket viszont főként Magyarországon adták el.

Ezek a görögök jól ismerték már elődeik kedvező tapasztalatait, és egyrészt gyors meggazdagodásra számítottak, másrészt Közép-Európában nagyobb biztonságban érezték magukat, mint a Török Birodalom területén. A karavánok útvonalán állandó pihenőhelyek várták a kereskedőket, ezek emlékét őrzik többek közt a „Görögszállás”, „Görögtanya” helységnevek. Egy-egy sikeres út után a karavánok „arannyal teli zsákokkal” tértek haza.

1769-ben a törökök földig lerombolták a kézműiparáról híres és gazdag észak-ipiroszi Moszhopoliszt. Mesteremberei és lakói többsége a monarchia területein telepedett le. Ebben az időszakban a görög kereskedők már nem csupán vándorkereskedelmet folytattak, hanem boltokat béreltek, mészárszékeket nyitottak, állatokat tartottak, pénzt kölcsönöztek. Anyagi és erkölcsi érdekeiket a társulások, a kompániák védték és könnyítették meg. 1748-ban Gyöngyösön, Egerben, Miskolcon, Tokajban, Diószegen, Világosváron, Eszéken, Pesten, Péterváradon és Kecskeméten működtek a leggazdagabb kompániák. A magyarországi görög kereskedővilág gazdasági felvirágzását többek közt a kompániák működésének köszönhette.

Heves megyében az első törökországi kereskedők, a görög, szerb, örmény és más nemzetiségű kalmárok, a magyarországi török hódoltság idelyén jelentek meg. Őket - tekintet nélkül nemzetiségükre - közös hitük alapján, a gyöngyösiek arnótoknak vagy görögöknek hívták. A gyöngyösi görögök 1740 óta kereskedő társulatban, az ún. "arnót kompániában" tömörültek. Szabad vallásgyakorlatuk biztosítva volt ugyan, de azzal a megkötésel, hogy ha papot akarnak tartani, annak unitus (görög katolikus) papnak kell lennie. A gyöngyösiek ezt nem tartották be, hanem istentiszteleteiket saját szertartásuk szerint titokban végeztették. Emiatt a városi tanács többször megrendszabályozta őket, sőt 1741-ben megyegyűlési intésben is részesültek. Miután ennek sem volt foganatja, ugyanabban az évben kiutasították őket Gyöngyösről, de hamarosan visszatérhettek. Lélekszámuk akkoriban 300 körül volt.

A gyöngyösi ortodoxok sokáig hiába fáradoztak azon, hogy saját Templomot építhessenek, a Városi Tanács nem engedélyezte azt. Kérelmük eljutott egészen a királyig, de egyenlőre eredménytelenül, mivel a gyöngyösi Városi Tanács az udvarhoz olyan véleményezést terjesztett fel, hogy a görögöket ez a jog nem illeti meg, hiszen csak azzal a feltétellel kaptak letelepedési engedélyt, ha vallásuk szabad gyakorlásáról lemondanak. Később, 1784-ben újabb folyamodványt nyújtottak be, s a rákövetkező évben megkapták a szabad vallásgyakorlási jogukat, és engedélyt nyertek arra, hogy imaházat építsenek, de harang nélkül. Első imaházuk a mostani lakóház volt.

A gyöngyösi ortodoxok sokáig hiába fáradoztak azon, hogy saját templom építésére. A felépítendő templom két harangját már korábban beszerezték: 1792-ben, illetve 1973-ban (jelenleg mindkettő az atkári római katolikus templom tornyában van). Időközben a gyöngyösi görögök lélekszáma erősen megcsappant. Míg 1715 körül 200 görög bolt és sátor után fizettek adót, 1806-ban Gyöngyösön már csak 40 görög család élt.

A templomépítés részleteit homály fedi, csak azt tudjuk bizonyosan, hogy 1809. szeptember 14-én tették fel a torony csúcsára a keresztet. A keresztavatási szertartást Rajta Mihály paróchus végezte. Az ünnepségen megjelent a város vezetősége, valamint a helybeli római katolikus papság is. A korabeli feljegyzések megemlítik, hogy az ünnepi beszédet a paróchus fia mondta el magyar nyelven. Az új templomban az első istentiszteletet csak 1811-ben tartották meg. Erre valószínűleg azért kellett várni, mert a templom berendezése nem készült el hamarabb. A vörös márványból készült oltárasztal is csak 1811-ben érkezett meg Olaszországból. Az abba bevésett görög nyelvű szöveg magyarul így hangzik: „Ez ×szent templomŘ Kasztória városából való Jappa Tamás és Theokarasz urak költségén épült, azok és szüleik örök emlékére. 1811. január 1.”

Forrás: http://www.ellinismos.hu/