A cigányság eredetével kapcsolatban a legkülönbözőbb elméletek születtek; az azonban tény, hogy a romák hosszú vándorlás után jutottak el Európába, és az is kétségtelen, hogy ennek kiindulópontja India volt. A romák őshazájának helye az indiai szubkontinens észak-nyugati területe: Pandzsab. Érdekes a szóösszetétel jelentése: pandzs = öt, ab = folyó. Valóban, ha térképre nézünk, e területen az öt folyó vidékét találjuk, az Indust és annak mellékfolyóit.(Megjegyezzük, hogy a mai beszélt magyarországi cigány nyelvjárásokban is az ötös számjegyet pandzs-nak mondják a romák). Az akkor még a mainál erősebben élő kasztrendszerben a hierarchia legalján éltek, a páriák csoportjába tartoztak, kiszolgálói voltak minden tekintetben a felettük lévőknek.
A magát rom-nak (ember) nevező csoportot Európában a különböző nyelvekben különféleképpen nevezik, de az is látható, hogy van összefüggés az elnevezések között. Idézzü a Pallas Nagylexikonát: „A német Zigeuner a csehből ered (cinkán), ez a magyarból (cigány), a mi nyelvünkbe a ruménből (cigánu), ebbe a bolgárból (ciganin) jutott.” A név eredetéről és jelentéséről megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a kisázsiai Athingan vagy Acingan névből ered; mások szerint viszont szerint az ind tojeng (zenész, táncos) szóból, de van olyan nézet is, mely szerint a Cangar névből ered. „E név Kelet-Európában és Olaszországban (zigano) terjedt el, míg nyugaton és északon más neveket kaptak. Angliában Gipsy-nek (Egyptus) nevezik őket. Régebbi spanyol nyelven Aegypciáno-nak, most Gitanonak nevezik őket. Portugál nyelven Cigano. Franciaországban a Bohémiens (cseh) nevet adták nekik, mivel oda Csehországból kerültek és a magyar és cseh királytól nyert leveleket mutattak fel. A németalföldiek kezdetben Ungern-nek nevezték, mivel Magyarországból mentek oda, később ott, Dániában és Svédországban Tatern vagy Tätern (tatárok) és Heidenen (pogányok) volt a nevük, a finneknél pedig Mustaläinen (fekete). […] Mária Terézia 1761. nov. 13. megtiltotta e nevek tovább használatát s helyükbe az ujlakosok, ujmagyarok, ujparasztok elnevezést (németül Neubauer) rendelte el.”
A lassú, de folyamatos elvándorlás a Krisztus utáni 5. században kezdődött. Mint minden felkerekedésnek – a népvándorlások hullámverései közepette – a romák elindulásának is külső okai voltak. Ez idő tájt a fehér hunok betörését sejtették, érezték meg ösztönösen, ami távozásra késztette őket. Egyébként érdekes jelenség történetük során szinte mindvégig, hogy sosem várták be a hódítót, nem szálltak szembe nyíltan az ellenféllel, inkább választották a passzív rezisztenciát, mint a konfrontációnak erőszakos módját. Talán ez az attitűd is a hagyományos indiai gondolkodásmódból fakad (lásd, pl. Mahatma Gandhi világszemléletét e tekintetben). Talán éppen ezért történetük során a romák sosem viseltek hadat, nem alapítottak fejedelemségeket, királyságot, önálló államiságot.
A félnomád vándorélet első megszakítása a korabeli Perzsia volt. A nyelvi rétegvizsgálatok (a letelepedéssel kapcsolatos perzsa jövevényszavak a roma ősi alapszókincs mellett, arra rárakódva) kb. másfél évszázados tartózkodásra utalnak Perzsia területén, melynek a fenyegető mongol betörések vettek véget. A továbbvándorlás délnyugati irányt vett, Örményországba jutottak el a romák.
Fontos állomása volt ez az ország történeti útjuknak, hisz itt találkoztak először a kereszténységgel. Mégpedig a keresztény hagyományok egy tisztább, de ugyanakkor sokkal díszesebb, ünnepélyesebb, liturgiában gazdagabb formájához jutottak, mely térben és időben is közelebb állt az ókeresztény világ szokásrendszeréhez. Ráadásul a befogadó örmény nép különös örömmel állt a romák mellé, kvázi missziós feladatot is láttak megkeresztelkedésükben.
A fogadtatás öröme, az egyházi közösségekben való felszabadult beilleszkedés voltak valószínűleg azok a tényezők, melyek mintegy 400 éves marasztalást, viszonylagos letelepedést eredményeztek a romáknál. Az örmény jövevényszavak sokasága is erre utal.
Az ezredforduló azonban változtatást igényelt. Köztudottan a szeldzsuk törökök ebben az időben kezdtek támadásokat indítani a keresztény örmények ellen. E szándékukat megsejtve szedték fel sátorfáikat a roma csoportok, hogy “kivédjék” a támadást. Egy kisebb csoport Kis-Ázsián át déli irányt vett, míg a nagyobb populáció nyugat felé tartott, a Balkán félsziget irányába.
A déli irányba haladók eljutottak Egyiptomba (valószínűleg innen a téves hiedelem az egyiptomi eredetről!), ahol azonban nem álltak meg, hanem kötődtek egy akkor éppen arra vándorló, Szíriából nyugatra tartó népcsoporthoz. Az Omajád dinasztia népéről, a mórokról van szó. Érdekes ellenmondásnak tűnik: a megkeresztelkedett romák most egy iszlám vallású néphez csatlakoznak akkor, amikor eredetileg az örményektől éppen az iszlám vallású szeldzsukok miatt menekülnek el.
Az Észak-Afrikai partvidéken való vándorlás vége a gibraltári átkelés lett, majd az Ibériai félszigeten évszázadokon át való békés együttélés mórokkal, spanyolokkal, zsidókkal. Az itt élő romákat hívjuk ma los gitanos-oknak. (Van olyan feltevés, mely szerint a gitan szó az Egyiptom szóból származik, illetve annak megváltozott maradványa.) A kezdeti évszázadokban a spanyolországi cigányok külön kolóniákban, városnegyedekben éltek, akárcsak a zsidók, mára azonban ez csak néhány városban mutatható ki. (Ilyen pl. a granadai Al-Ambra erődítmény körül letelepedett, többnyire mutatványosságból, kereskedésből élő gitan csoport). Sajnos, hogy többségükben nyelvileg asszimilálódtak a spanyolországi romák.
Térjünk vissza, azonban most az Örményországból nyugati irányba vándorló csoportunkhoz. Ők Görögország területére jutottak, ahol testvérként fogadja őket az ortodoxia, hisz keresztény testvérek érkeztek hozzájuk. Könnyen illeszkednek is az ugyancsak csillogó-villogó, gyertyafényes, ikonosztázionokkal ékesített templomok világába. Különösen kedvelik romáink a nagy egyház mellett működő atcinganosz nevű kisegyházat, azt a kisközösséget, ahol jobban otthon érzik magukat. Úgy tűnik, a cigány elnevezés is itt ragad rájuk (cigány, tsiganes, zigeuner). Egyébként a kisközösségekhez való vonzódás – akárcsak ma már abban az időben is jellemző volt, szemben a nagyegyházakkal. Ennek több oka van. Alapvetően a sokkal melegebb, baráti légkör, ahol mindenki ismer mindenkit: egymásnak és a közösség vezetőjének – aki többnyire maga is roma származású lelkipásztor – elmondhatják egymás gondjait, bajait, örömeit, keserveit. Másrészt e kisebb vallási közösségek normarendszere közel sem olyan követelő, szigorú, mint pl. a katolikus egyház struktúrájában és funkciójában. A görögországi tartózkodás történései sorába meg kell említenünk, hogy a Peloponészoszi félszigeten akkor virágzó település, Gippe környékére sokan telepedtek a romák közül. Egyes verziók szerint innen ered az angolszász nyelvterületen használatos gipsy elnevezése a romáknak. (Mások az Egyiptom szóból vezetik le ezt a mai megnevezést.) - Feltétlen említésre méltó, hogy a vallási tolerancia szép példáját adják már akkor s ma is a Balkánon élő roma csoportok. Közismert, hogy Bizánc eleste után az ezredfordulót követő évszázadokban az iszlám térhódítási aspirációi egyre inkább érezhetők a Balkán félszigeten. Ennek hullámveréseit megsejtve a romák egy része is áttér a mohamedán vallásra. (Jó tudnunk, hogy szerte a világon a roma közösségek mindig annak a vallásnak lesznek hívei, amelynek környezetében élnek.) Monoteista vallásról lévén szó, nem okozott tehát különösebb problémát a váltás. Ezért azonban társaik – az ortodox romák – soha nem vetették meg őket. Ma is előfordul pl. Bulgáriában, hogy egy muszlin roma család betér egy keresztény templomba, ahol Mekka felé fordulva mondják el az oltár előtt a péntek déli imádságot. És ez az attitűd kölcsönös: nem egyszer láthatjuk, hogy romák (keresztény hitűek) lábbelijüket levetve, gyertyát égetve térdelnek a mecsetekben vagy dzsámikban a mihráb fülkénél, miközben Máriához fohászkodnak. Itt jegyzendő meg, hogy valószínűleg az ortodoxiával való találkozás eredménye a romáknál az a mélységes Mária-tisztelet, amely szinte föléje helyeződik a Jézus imádásának. A romák ma is fordított utat járnak: Jézust kérik, hogy ajánlja őket anyjának Szűz Máriának, holott a keresztény tanítás szerint Máriát azért kell tisztelni, hogy járjon közbe isteni Fiánál, Jézus Krisztusnál. A mában is észlelhető vallási türelemnek, nyitottságnak a másik irányába tehát történeti gyökerei vannak. Mindenesetre mi gadzsók (=nem romák) e tekintetben sokat tanulhatunk e népcsoporttól.
Visszatérve a történeti fonalhoz, ismeretes, hogy a Balkán a XII-XIII. században egyre fenyegetettebbé válik a török hódítás tekintetében. A balkáni viszonylagos letelepedettség (országon belüli kisebb vándorlás csupán) következtében a romák életformájában is lassú változás következik be. A félnomadizálás mellett egyre inkább jelentkezik csírájában az a termelési forma, melynek során nem csupán a maguk szükségleteinek kielégítésére termelnek (fémművesség, kovácsmesterség, kosárfonás, sátorkészítés, stb.), hanem szolgáltató iparként másokat is ellátnak e tevékenységükkel, kezdenek sarjadni a hagyományos cigány mesterségek, melyek aztán évszázadokon át megélhetést biztosítanak a romáknak az európai országokban.
A török hódítás előszelét érezve, kezdetben a keresztény vallású csoportok kezdtek el kisebb csoportokban, északi irányban szivárogni hazánk felé. A XIV-XV. század határmezsgyéjén vagyunk, fél évszázaddal a nándorfehérvári győzelem előtt. Részben megoszlik a roma népcsoport: keresztények mennek, mohamedánok maradnak illetve csapódnak a felfelé törő iszlám haderőhöz. Az előbbiek magyar, az utóbbiak török végvárakba szegődnek el szórakoztató ipart űzve: mutatványosság, ének, zene, tánc, továbbá az előbb már említett mesterségek. Ettől az időtől fogva már írott dokumentumok is rendelkezésünkre állnak. Oklevelekből tudjuk például, hogy 1396-ban a pécsi püspök 25 sátoros cigány családnak engedélyezte a letelepedést a városfal tövében. A délről induló betelepedés természetesen ekkor még nem volt tömeges méretű. Nagyobb populáció akkor indult el, amikor Zsigmond király és császár un. menleveleket adott ki, amelyek szerint legálisan jöhettek az országba a roma csoportok.
Az ezernégyszázas évek első felében indult meg tehát a roma népesség lassú áramlása a Balkánról. Közép- és Nyugat-Európában huzamosabb balkáni tartózkodás után a 15. században tűntek föl. Magyarországon először 1416-ból említenek a források Brassó mellett táborozó cigányokat. Néhány évtized múlva szinte minden európai országban megjelentek. Az első türelmes időszakot a 15. század végétől üldözés váltotta föl. Különösen Angliában és Franciaországban hoztak kitiltásukra és elpusztításukra kegyetlen és erőszakos rendeleteket. Legutóbb a hitleri fasizmus gázkamráiban pusztítottak el mintegy ötvenezer cigányt. ... Magyarországon Mária Terézia és II. József kísérelte meg először szervezett letelepítésüket. Intézkedéseik sikertelenek maradtak. A cigányság szervezett és tömeges vándorlása Magyarországon csak az 1940-es években szűnt meg. A világ összes cigányait 2-3 millióra becsülik. Egy reprezentatív szociológiai felmérés szerint Magyarországon 1971-ben 320 000 cigány volt. Anyanyelvi megoszlásuk a következőképpen alakult: magyar anyanyelvű 71 % , cigány anyanyelvű (lovári) 21,2 %, román anyanyelvű (beás) 7,6 %, egyéb anyanyelvű 0,2 %. A cigányok az egész országban szétszóródva élnek, legtöbben Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Békés, legkevesebben Vas és Győr-Sopron megyében.
A nagyobb arányú betelepedés csak a hódoltság után, a XVIII. században következett be, a felvilágosult abszolutizmus korában, amikor is Mária Terézia intézkedései nyomán szisztematikusan jöttek a romák főleg az Alföld térségébe. Őket nevezi a szakirodalom az un. kárpáti cigány csoportnak. A királynő elképzelése az volt, hogy a török hódoltság következtében kipusztult vagy elmenekült magyar lakosság helyére telepíti a romákat. Ezért hívta őket újmagyaroknak. Úgy gondolta jóhiszeműen, hogy a mezőgazdaságban hiányzó munkaerőt velük fogja pótolni. Nem ismervén a romák történetét, vállalkozása sikertelen volt, hisz a félnomád életet élő a kézműiparba csak éppen belekóstoló romák alig-alig ismerték az állattenyésztést, növénytermesztéssel pedig soha nem foglalkoztak. Mária Terézia másik ballépése pszichológiai ismerethiányból fakadt. Annak ellenére, hogy l6 gyermeke született, közvetlen pedagógiai tapasztalatokkal nem rendelkezett. Ezért történt meg az a sajnálatosan brutális intézkedése, melynek alapján a kisgyermekeket (2-4 éves kortól) ki kell emelni a családból, elvenni a roma szülőktől és magyar parasztcsaládokhoz adni. Így – gondolta a királynő – a gyermekkori szocializáció földművelő környezetben fog végbemenni s így a romák részt fognak venni a magyarországi mezőgazdaság újjáélesztésében. Ennek az elgondolásnak valóra váltása ugyancsak meghiúsult. Tudjuk, hogy a kisgyermekkori szocializáció folyamatában döntő jelentősége van az anya-gyermek kapcsolatnak érzelmi vonatkozásban. Sok kisgyermek napjainkban is azért hospitalizálódik az egyébként mind anyagi mind személyi feltételekkel jól ellátott nevelési intézményeinkben, mert megszakad az édesanyjukkal való kapcsolat. Gondolhatjuk mennyire így volt ez Mária Terézia korában is. Ugyanis a roma családok kohéziós ereje hatványozottan nagyobb fokú a gadzsó családokénál. A gyermekekhez való kötődés életfontosságú a roma családokban. Nem véletlen, hogy roma asszonyok a legritkább esetben vállalkoznak abortuszra. A férfi családfő pedig egyenesen megtiltja a művi beavatkozást. Végül is a XVIII. század ilyen értelmű “családpolitikája” nem szüntette meg a vándorlást, sőt az egyre erőteljesebbé vált. Megindult az elvett gyermekek utáni keresés, a gyermekek szökése, a romáknak a parasztokkal szembeni konfrontációja (valószínűleg ebből a korból származik az a hagyomány, hogy sok helyen ma is a község roma lakossága egyszerűen parasztnak hívja mindazokat, akik gadzsók, azaz nem cigány származásúak). Ráadásul újra – mint előtte évszázadokon át - előtérbe került az üldözöttség tudata, hisz a hatóságok erőszakosan fogtak hozzá a letelepítéshez, úgymond “jogtalannak”, törvényellenesnek tartották a gyermekek visszavételét édes szüleikhez.
amikor a kárpáti cigány csoport megjelent a Kárpát-medencében (innen egyébként a romológiában használatos elnevezésük). Ez az a csoport, mely az említett események következtében sajnálatos módon elvesztette eredeti, Indiából hozott anyanyelvét és így nyelvileg teljesen asszimilálódott. Éppen ezért nyelvi tekintetben őket nevezi a szaktudomány a magyarországi nem cigány anyanyelvűek csoportjában magyar anyanyelvű cigányoknak. Hazánkban a roma kisebbségi populáción belül ők képviselik a legnagyobb százalékarányt, mintegy 70%-ot. Megjegyzendő azonban, hogy e nagyszámú csoporton belül is találunk kisebb közösségeket, melyek izoláltságuk következtében megőrizték eredeti nyelvüket. Ők tehát a romungró nyelvjárást beszélik. Térbeli elhelyezkedésűk a mai Magyarország területén a következőként alakult: Nógrád megye, Budapest környéke (Páty, Csobánka, Zsámbék, Pilisvörösvár, Biatorbágy, Pesthidegkút, Budakalász), Dunántúl (Pécs, Mohács, Versend, Dunaszekcső). Meg kell jegyeznünk, hogy a romungrók mellett a Kárpáti csoportban találjuk még az un. szinto cigányokat is, akiket köszörűsöknek illetve ringlispiles cigányoknak is neveznek, ugyanis az utóbbiak többnyire fél-vándor életet élnek ma is: mutatványossággal foglalkoznak (körhinta, céllövölde stb.) Ők magukat sokszor német illetve vend cigányoknak is nevezik (Zala, Tolna megyék). Az érdeklődők számára megjegyezzük, hogy nyelvtanulás esetén ajánlható Rácz Sándor néhány évvel ezelőtt megjelent Romungro-Magyar szótára illetve Mészáros György pár évvel korábban kiadott “A szinto dialektus nyelvtana” c. könyve.
A mai magyarországi cigány anyanyelvű csoport másik nagy ága az előbb említett Kárpáti csoport mellett az oláh cigány csoport (egyes helyeken kolompároknak hívják őket), akik eredeti, Indiából hozott nyelvjárásukat használják, melyet évszázadokon át megőriztek vándorlásuk folyamán. A foglalkozás szerinti törzsi elkülönülés alapján kisebb eltéréseket találunk, egymást azonban megértik az indiai alap-törzsanyag alapján. A hazánkban élő, mintegy 20 % arányt kitevő oláh csoport törzsi ill. nyelvjárási tagozódásából felsorolunk néhányat: lovara (lókereskedő), colara (szőnyegkereskedő), cerhara (sátoros), masara (halász), fodozovo (kovácsok), romano rom (rézműves), kherara (házaló), csurara (késes), drizara (üstfoltozó) stb. Bár valamennyi nyelvjárás egyaránt fontos, hisz a beszélők anyanyelvéről van szó, mégis külön kiemelnénk a lova nyelvjárást (a lové = pénz szóból), mely minden valószínűséggel a magyarországi romák irodalmi nyelvévé alakul, hisz ezen a nyelven jelent meg. pl. Choli Daróczi József bibliafordítása, fordította le Nagy Gusztáv Az ember tragédiáját, jelentetik meg írásaikat mai roma költők, regényírók. Persze mindennek is történeti előzményei vannak. A Habsburg dinasztia egyik lelkes, a romák iránt empátiával rendelkező tagja, József főherceg a múlt században alcsuti kastélyában iskolát létesített cigány gyermekek számára. Igaz, a kezdeményezés nem volt hosszú életű, nem a romák, hanem a környék lakosságának előítéletes magatartása miatt, mégis fontos volt a romák nyelvfejlesztése tekintetében a főhercegnek az a lépése, mellyel belefogott az oláh (ezen belül lovar dialektus) nyelvtanának és szótárának megírásába. Ennek teljes szövege a Pallas Nagylexikonban olvasható. Ezen alap lerakása után kezdtek bele egyre többen a lovar dialektus nyelvtana leírásába, illetve szótárának összeállításába (Choli Daróczi József, Vekerdi József, Karsai Ervin, Hutterer Miklós, Mészáros György). Napjainkban fokozatosan látnak napvilágot cigány nyelvtanok, társalgási könyvek, iskolai kézikönyvek, stb. Remélhetőleg a felsőoktatásban is meggyökeresedik az a szemlélet, hogy a leendő óvónők, tanítók, tanárok számára nélkülözhetetlenek a romológiai alapismeretek, ezen belül a nyelvismeret is. Örvendetes, hogy napjainkban már állami nyelvvizsgát is lehet tenni lovár nyelvből.
A harmadik nagy csoport, amely hazánkban letelepedett a magukat beás cigányoknak nevező populáció. Ők a múlt század végén illetve a XX. század első évtizedeiben telepedtek át hozzánk Erdélyből és a Havasalföld vidékéről. Indiából hozott nyelvüket elvesztették Romániában és magukkal hozták a múlt századból eredő, a román nyelvújítás előtti nyelvállapotot. A tudományos szaknyelv éppen ezért román cigányoknak nevezi őket. Áttelepedés előtti sorsuk rendkívül keserves volt, hisz még a múlt században is rabszolgaéletre kényszerítették őket. A köztudatban teknővájó cigányoknak is nevezik őket, mivel erdőben élve famegmunkálással foglalkoztak: teknőt, fakanalat és más használati eszközöket készítettek, földbevájt kunyhókban, putrikban éltek. Később beköltöztek a falvak peremére, ahol külön az un. cigánysoron éltek. Sorsukról és életvitelükről Orsós Jakab kitűnő írónk számol be több novelláskötetében. Létszámuk ma kb. 8-9%-át teszi az összroma populációnak hazánkban.
Amint érzékelhettük a romák nyelvi tagozódását, éppen úgy réteghelyzetüket tekintve is tagozódnak: a magasan kvalifikált muzsikus rétegtől kezdve a még telepi viszonyok között élő putrilakó roma családok életviteléig széles skálát találunk. Az 1944-es német, majd az 1945-ös szovjet megszállást követően az iskoláztatás igen-igen labilis volt a romáknál. Az 1893-as nagy cigány összeírás szomorú analfabétizmus képén alig tapasztalható változás a harmincas-negyvenes években.
Közben történt valami itt Európában, mely brutalitásnak a romák nagy része is áldoztául esett. A náci ideológia alapján nemcsak a zsidókat, hanem a romákat is pusztulásra ítélte a hitlerizmus. Tették ezt annak ellenére, hogy a roma népcsoport éppen úgy az árja fajhoz tartozik, mint Európa sok népe, köztük a németek is. (A roma nyelvjárások valamennyije éppen úgy az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozik, mint a többi sok európai nyelv: pl. orosz, német, francia, angol, stb.) Mindezek ellenére megsemmisítésre ítélték őket a nácik. Európa szerte félmillió roma esett áldozatául a bestiális tettnek. A nácik szörnyű stratégiájának hullámai Magyarországra is kiterjedtek. Egyelőre még viszonylag keveset tudunk a Magyarországról elhurcolt romák sorsáról. Remélhető azonban, hogy megindult kutatások erre is fényt derítenek. A koncentrációs táborok adataiból következtetni lehet arra, hogy l944 július vége és l945 márciusa között mintegy 25-30 000 romát deportáltak hazánkból.
Források:
http://www.romaweb.hu/romaweb/index.jsp?p=tortenelem