Az elmúlt hetekben a szakmai és a szélesebb közvéleményben nagy vihart kavart egy tanulmány, amely a szegregált telepeken élő romák „mentalitásvizsgálatát" tűzte ki célul. Solt Ágnes „Élet a reményen túl" című tanulmányát kisebbségi ombudsmanként, sőt kutatóként sem hagyhatom szó nélkül. Két okból: egyrészt a téma, azaz a szegregált közösségek, telepek vizsgálatának fontossága miatt. Másrészt pedig azért, mert ki kell mondani: habár nagyon is szükség van e témában kutatásokra, ez a kutatás szakmailag nem üti meg a végzett szociológustól elvárható szintet - nem megfelelő sem elméleti-szakirodalmi megalapozottságát illetően, sem kutatás-módszertani szempontból, sem pedig a megírt szöveg szintjén. Nem is lehet az, hiszen hipotézisei, célkitűzései önmagukban is ellentmondásosak, zavarosak. A 30-45 perces, éppen útba eső interjúalanyokkal készített „mélyinterjúk"-ból kiragadott idézetek hosszú felsorolása, és a szerző ezekből levont, minden tudományos elemzést nélkülöző, az utcai sztereotipizálás szintjén mozgó megállapításaiból áll össze „a valóság". Túl azon, hogy a bemutatott kutatási eredmények messze nem esnek egybe a témával elméleti vagy gyakorlati szempontból foglalkozó szakemberek, kutatók, az OBH munkatársai által gyűjtött tapasztalatokkal, az elkészült tanulmány egyértelműen egyoldalú, emellett sztereotip, valamint előítélet-erősítő hatású - hiányosságai miatt pedig felvetődik hitelességének kérdése.

A tanulmány vitathatatlanul pillanatképeket ad néhány szegregált telep életéből. Az egyes, önkényesen kiválasztott pillanatokból összevágott „film" azonban nem feltétlenül dokumentarista alkotás, sokkal inkább a fikció, sőt a horror műfajába illik. Ismét hangsúlyozni szeretném: nem az jelenti a problémát, hogy egy kutató vizsgálja a kérdést: milyen érzésekkel, attitűdökkel, körülmények közepette élnek a szegregált telepeken élő személyek, és hogy vajon ez miért is van így. A baj akkor kezdődik, ha mindezt a fogalmak, a kutatás alanyának és tárgyának pontos behatárolása nélkül, módszertani hibákkal teszi, és végső megállapításként saját, szubjektív pillanatképeit „dokumentumfilmként" tárja a közönség elé. Ebben az esetben ugyanis igazuk lesz mindazoknak, akik - a változástól, a kiszámíthatatlan következményektől való félelmükben, a rendszerváltás óta a magyar közéletbe „beleégett" paradigmákat szent tiszteletben tartva - legszívesebben megálljt parancsolnának minden új kezdeményezésnek és gondolatnak kisebbségi jogok terén. Én továbbra is úgy vélem: a félelem nem helyén való, megfelelő ismeretekkel, a körülmények gondos mérlegelésével és szilárd szakmai tudással bármilyen szociológiai kutatásnak lehet létjogosultsága, sőt, a megbízható, magas színvonalú kutatások minden gyakorlati intézkedés kidolgozásának előfeltételei. Ugyanakkor ez az anyag nem segít azoknak a döntéshozóknak, döntés-előkészítőknek sem, akik az integráció, a telepfelszámolás ismét meghirdetett programjával foglalkoznak - vajon honnan merítenek ismereteket az említett feladatokhoz? Kérem, hogy ne ebből, ha lehetséges.
Egyértelműen ki kell tehát mondani: a fent említett kutatás nem minősül mértékadó publikációnak. Összességében elhibázott, és félő, hogy a szélesebb nyilvánosság elé kerülve csak az előítéleteket erősíti. A tanulság tehát az, hogy a hozzá nem értő kutatói munka káros, és az ilyen témájú kutatás - főként a jelenlegi társadalmi légkörben - sokkal nagyobb módszertani megalapozást igényel. Minőségi kontroll nélkül publikálni tilos és veszélyes, függetlenül a szerző jó szándékától, naivitásától, netán segíteni akarásától.

                                                                                                                    Dr. Kállai Ernő