Mert kik azok, akik boldogan mondanának igent, választanák önként a cigány származást, és az ezzel járó, jellemző sorsot?

Ki az, aki szeretne szegénynek születni a falu végén lévő vagy a város leromlott kerületében álló házban? Ki az, aki szívesen azonosulna apjával, anyjával, akiknek 15-20 év óta nincs munkája? Ki az, aki váltócipő nélkül is szeretne óvodába vagy hátsó padban ülve, külön cigány osztályban tanulva az iskolába járni? Ki az, aki önként vállalná, hogy már ártatlan kisgyermekként is azt éreztetik vele, ő más, értéktelenebb ember, mint a többi. Ki az, aki a szakiskolát választaná a gimnázium helyett? És ki élné meg megalázottság-érzés nélkül, hogy az utcán a rendőr csak őt igazoltatja, s hogy mire a meghirdetett álláshely betöltésére megérkezik, addigra az már „nem aktuális"? Hogy miért? Csak. Mert cigány.

Mondhatni persze, hogy nincs tipikus cigánysors. A cigányok társadalmi-szociális helyzete valóban rendkívül tagolt. Az előítéletességgel azonban minden magyar állampolgárnak, aki sötétbőrű és cigány, szembe kell néznie. Az egyetemet végzett, jólöltözött, s egyébként is bizalomgerjesztő fellépésű cigány ember mögött is gyanakodva lépdel az áruház biztonsági őre.

Szociológiai kutatások tényszerűen igazolják, hogy a romákra nehezedő társadalmi előítéletesség az élet minden területén nyomasztó. Félő, hogy az aktuális gazdasági és a permanens politikai válság, a szavazatoptimalizálásra figyelő pártok, a felelőtlenül nyilatkozó (és ugyanígy: az ártó módon hallgató!) közméltóságok, közszereplők a cigányok kirekesztettségét - a bűnbakképzés jól bevált, ezeréves trükkjével - véglegessé, az integrációt lehetetlenné teszik.

A magyar társadalom jövője nem választható el a hazai cigány emberek sorsától. Az utóbbi 5 tanévben 96 ezerrel csökkent a közoktatásban résztvevők száma, miközben a cigány kisebbségi nevelésben-oktatásban részesülők száma 25 ezerrel nőtt.

Milyen lesz a jövő: együtt vagy külön?

                                                                                                         Budapest, 2009. április 8.

                                                                                                                                                  Dr. Kállai Ernő